Őz (Capreolus capreolus)

Jegyei: testhossza 95-140 cm, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 1530 kg, Kelet-Európában és Szibériában jelentõsen több lehet (50 kg-ig). A bakokat kis agancsuk alapján egyértelmûen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és az igazi szarvasokénál kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. Eltekintve az Európába betelepített muntyákszarvastól és a Kínából idekerült víziõztõl, nagyon finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és hosszú, karcsú nyakával az õz a szarvascsoport legkisebb európai képviselõje. Fara felé enyhén nehezedõ teste lehetõvé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben.
Az õz tömege és testméretei, valamint agancsképzõdése szoros összefüggésben állnak a helyi adottságokkal és a gondozással. Az átlagértékek tehát nem jellemzik egészen jól a tényleges viszonyokat. Amikor az õz megkapja téli bundáját, színezete markánsan megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarnára cseréli fel. Ilyenkor a combok hátulsó felén lévõ "tükör" csaknem egészen fehérnek tûnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínû. Az állat rövid farkát a tükör szõrzete szinte teljesen eltakarja. Alkalmilag feketés példányok is elõfordulnak, fehérek (albínók) nagyon ritkán. A gidák gyerekruhája fehér és fekete foltokkal mintázott, bundájuk késõbb világosvörös-barnás színûre változik. A kifejlett fiatal sutákat, amelyeknek még nem volt gidájuk, a német sovány õznek (Schmalrehe) nevezi, az elsõ gida után a német vadásznyelv is sutának (Ricke, Geiss) hívja. A sutának a bakkal ellentétben nincs agancsa.

Agancsképzõdés: a fiatal bak homlokán elõször többnyire egy kicsi, kívülrõl gyakran alig látható dudor, csap fejlõdik, ezt télen ledobja. Az elsõ igazi agancs egy kb. 10 cm hosszú nyárs, amely néha már el is ágazik, ezt a fiatal állat télen veti le. De csakhamar megindul az új agancs fejlõdése az ún. rózsatõrõl. Az agancs tavasz végéig nõ, szõrös bõrrel fedett (dancsos), és ezért sokkal vaskosabbnak és erõsebbnek néz ki, mint amilyen valójában. A növekedés befejeztével a vérerekkel átszõtt háncs (barka) összezsugorodik és felszakadozik. A bak ezután kezdi letisztítani az agancsát (a fiatal bakoké még júniusban is barkás lehet), a bokrok ágait csapdossa vele, a fatörzsekhez dörzsöli vagy a talajba döfködi. Az egész úgy néz ki, mintha a tisztítandó agancs rendkívül csiklandozná a bakot, és idõnként már szinte õrületbe kergetné. A teljesen kifejlett agancsszárnak általában három ága van (hatos). Az egyik elõreirányul, a középsõ meglehetõsen egyenesen felfelé, a harmadik nemritkán csaknem derékszögben hátrafelé. Ha az agancsnak több ága van, az már kivételesnek számít, de a kelet-európai és szibériai õzbakok többnyire nagyobb és erõsebb agancsot fejlesztenek. Nyugat- és Közép-Európában az agancs ritkán magasabb 30 cm-nél, de azért jól láthatóan az állat felmeredõ fülei fölé emelkedik. A fiatal bakok agancsának gyöngyözöttsége gyengébb, mint az öregebbeké. Az agancs burjánzása vezet az ún. parókás bakokhoz. Ezek agancsa többé-kevésbé formátlan, erõsen barázdált tömeggé nõ. Idõsebb korban az õzbak is "visszarak", de nem olyan erõsen és feltûnõen, mint a gímszarvas. A hatos agancs villássá fejlõdhet vissza, emellett bütykösebbé válik, és veszít a hosszából is. Vannak bakok, amelyeknek vékony agancsa csaknem párhuzamosan áll, másoknál ismét a korábbitól eltérõ forma alakulhat ki. Az agancs ágainak biológiai jelentõsége, mint más szarvasféléknél is, abban rejlik, hogy amikor a vetélytársak harcolnak egymással, az ágak összeakadnak, és megakadályozzák a komolyabb sérüléseket, amelyek még a gyõztes bak számára is komoly következményekkel járnának.

Élõhelye: az õzek Európa és Kelet-Ázsia legkülönbözõbb tájain is elõfordulnak. Testfelépítésükbõl arra lehet következtetni, hogy ez a kis szarvasféle eredetileg a sztyepek peremterületein és Kelet-Európa, valamint Ázsia erdõs sztyepjein élt. A lombos erdõk szegélyei kínálják a legjobb lehetõséget az õzek fajuknak megfelelõ fejlõdéséhez: ez a terület takarást, védelmet nyújt, az õz ugyanis nem tud kitartóan futni; táplálékot kínál, mert az õznek nagyon változatos élelemre van szüksége, de gyorsan az erdõszél hûvös mélyére tud húzódni, ha odakint már nagyon meleg van, illetve a sûrû bokrok kínálnak menedéket, amikor a mezõkön hóvihar tombol. Az õz egyáltalán nem erdei állat, ha ügyesen bujkál is a bokrok között, és ezek takarását legalábbis idõnként felkeresi. A sûrû, zárt erdõben az õz ritka vagy teljesen hiányzik. Csak ahol nagyon üldözik, vadásszák, húzódott helyenként az erdõ mélyére. A nyílt területeken sokkal jobban érzi magát. Helyenként ún. mezei õzek alakultak ki, amelyek az év nagy részében vagy akár minden évszakban a nyílt mezõkön tanyáznak. Télen falkákba (rudlikba) verõdnek; a suták májusban a réteken vagy a vetésekben hozzák világra a gidákat, ha menekülniük kell, messzire futnak, de nem igyekeznek a legközelebbi erdõbe.
Az eurázsiai hegyekben egészen a fahatárig nyomulnak, ahol élõhelyük már a zergéével találkozik. Megtelepednek a folyók ligeterdeiben és mocsaraiban, a deltavidéken és a
tengerpartok homokdûnéi között. Testi tulajdonságaik, mint az agancsképzõdés, testtömegük, valamint az állományok egyedsûrûsége, amelyet a legkülönbözõbb élõhelyeken intenzív gondozás, emberi segítség nélkül is képesek növelni, mind-mind nagy alkalmazkodóképességüket bizonyítják. Közép-Európában az õzet nyugodtan sorolhatjuk az embert követõ fajok közé, hiszen a legkülönbözõbb kultúrtájakon, még a nagy, városi parkokban is sikerrel megtelepedett. Németországban jelenleg több õz él, mint korábban bármikor, miután a fajt a századfordulón csaknem kiirtották.

Életmódja: az õz annyira alkalmazkodó állat, hogy életmódjáról nem könnyû általános érvényû képet adni. Erõsen idomul a mindenkori helyi viszonyokhoz. Nem nevezhetjük éjjeli állatnak, még akkor sem, ha az állandó zavarás és üldözés következtében erõsen éjszakai életmódúvá vált (hazánkban rendszeresen mozog nappal is).
Nappal hosszú, idõnként legeléssel megszakított pihenõket tartanak. Fõ táplálkozó idõszakuk ezért rendszerint az alkonyat és a hajnal. Igyekeznek többször is rövid legeléseket beiktatni, mert kis bendõjükbe nem fér annyi táplálék, amit egész nap felkérõdzhetnének. Hogy jól tudja értékesíteni eleségét, kisebb mennyiségeket kell elfogyasztania és ezeket alaposan feldolgoznia. Az eszményi napi ritmust természetesen néha a zavarások jelentõsen megszakítják. Az õznek már csak azért sem szabad egyszerre sokat ennie, mert mindig fennáll a veszélye annak, hogy hirtelen menekülnie kell, és ehhez mozgékonynak, fürgének kell maradnia. Számára nagyon fontos a nyári idõszak, amikor már télire képez tartalékot.
Annak az esélyét, hogyan sikerül túlélniük a telet, gyakran a nyár végi táplálékkínálat és a táplálék minõsége határozza meg. Ahogy fogy a zöldtakarmány, úgy csökken fokozatosan az õzek aktivitása is. Télen annyit pihennek, amennyi csak lehetséges. Ez csökkenti az energiafelhasználást a táplálékban szegény idõkben. Jelentõsek az igényeik tavasszal, amikor a bakok agancsfejlõdése befejezõdik, a suták pedig már ellés elõtt
állnak. Ilyenkor az õzek idejük jelentõs részét táplálékkereséssel töltik. Csakhamar megváltoznak a szociális kapcsolatok is. Ha az állatok télen jól elviselték egymást, sõt nemritkán kisebb-nagyobb csoportok tartottak össze, amelyek helyenként szabályos csordákat alkothattak, ezek a laza csoportosulások most mind feloszlanak. A bakok és suták territóriumot foglalnak. Utóbbiak megkísérlik, hogy a gidák felneveléséhez a legjobban megfelelõ területeket vegyék birtokba, és azt meg is védelmezzék. Mirigyeikkel megjelölik a területet; a bakok saját territóriumukat a homlokmirigy váladékával jelzik, miközben friss agancsukkal "megdolgozzák" a bokrokat és kisebb fákat. Az õzek szaglása jó, ami nemcsak az ellenség és a veszély elkerülését segíti, de a fajtársak közötti megértést is szolgálja. Az õzek tavasszal és nyáron általában nagyon érzékenyek. Kitûnõ hallásukkal minden gyanús zajra nyomban reagálnak, gyakran hallhatjuk érdes, mély, ugató hangjukat, amit a magyar vadásznyelv "riasztás"-nak hív.

Tápláléka: az õz e tekintetben nagyon válogatós. Vadászati kutatók szerint az állatok mindig a koncentráltabb, különösen tápláló növényeket és hajtásokat válogatják ki, hogy lehetõleg minél kevesebb olyan szükségtelen anyagot vegyenek fel, amelyet nem vagy csak alig tudnak megemészteni. Szokták mondani, hogy az õzek "nassolnak". Az õz kis testének felülete, ha az állat tömegéhez viszonyítjuk, nagy, és nagyon sok meleget sugároz ki. Az õz ezért méreteihez képest több táplálékot kíván, mint a jóval termetesebb gímszarvas. A nagy energiaszükségletet csak tápanyagokban gazdag táplálékkal lehet kielégíteni. Az, hogy az õz számára milyen fontos a táplálék, abból is látszik, hogy a fiatal közép-európai õzeknek csak akkor lehet esélye arra, hogy átvészeljék a telet, ha õsszel már legalább 12-14 kg-ot nyomnak. Ennél könnyebb állatok rendszerint nem vagy csak rendszeres etetéssel érhetik meg a tavaszt.

Szaporodása: júniusban, amikor a bakok "vörösek" lesznek (vagyis nyári bundájukat viselik), és agancsukat már letisztították, megkezdõdik az üzekedés. Intenzíven követik a sutákat; eközben jönnek létre az ún. boszorkánygyûrûk, a vetésben vagy a harmatos fûben, amikor a bakok körben vagy hurok alakban futva üldözik párjukat. A párzást követõen a csíra csak kevéssé fejlõdik, és a tél végéig pihen. Ennek az az eredménye, hogy a gidák a számukra leginkább kedvezõ tavaszi idõben, többnyire májusban születnek. A suta 1-2 gidáját - az ikerellések gyakoriak - a réten vagy a bokrok között szüli meg, és csak szoptatás idején keresi fel õket. A gidáknak gyakorlatilag semmiféle szaguk nincsen, és pettyes védõruhájukban a talajon és a levegõben mozgó ellenségeiket (pl. róka, sasok) is elkerülhetik. Körülbelül egy hét múlva már követik anyjukat, és olyan jól futnak, hogy a legtöbb veszély elõl el tudnak menekülni. A suta a támadóval szemben elülsõ lábának kemény csapásaival védekezik. Az anyának a rangsorban elfoglalt helye határozza meg, milyen helyet érhetnek el a gidák. Születésük idõpontja befolyásolja esélyeiket a tél átvészelésére. A csíra pihenése tehát arra is szolgál, hogy irányítsa a területen legkedvezõbb ellési idõpontot. A késõn született gidák ugyanis nem tudnak már eléggé megerõsödni, a korábban világra jöttek pedig megfagyhatnak.

Egyéb: az õzet intenzíven vadásszák. Németországi állománya több mint egymillió. Bár nagyon sok õz pusztul el az utakon és a mezõgazdasági gépek miatt, hála a gondozásnak, meg tud maradni a kultúrterületeken, ahol a legnagyobb termetû hazai vadfaj.

Talán az egyik legnépszerűbb fotóalany a magyar vadfotósok között. Szinte mindenhol megtalálható, aránylag sok van belőle, becserkelésük sem egetrengető feladat, ám épp elég izgalmakat tud okozni a éber füleivel és az orrával...:)

Legtöbször csapatban járnak (kivéve üzekedéskor a bakokat), így több szem többet lát alapon elég nehéz őket megközelíteni, főleg ha egy tarló vagy gabonatábla közepén tartózkodnak. Ilyenkor jöhetnek szóba a csalsípok, melyek nagyon elterjedtnek számítának mind a fotósok, mind a vadászok között. Én személy szerint sípot és az úgynevezett buttolót használom. A síp előnye hogy szájba véve mindkét kezünket fel tudjuk szabadítani, míg a buttólót kézzel kell működtetni. A sípnál viszont fent áll az a veszély, hogy fals hangot adunk ki, melynek hallatán szeretett őzeink rögtön gyanút fognak és elillannak. Mindkét eszköznél a helyes hang hamar megtanulható, ám ne csak a szobában kísérletezzünk, hanem a szabadban is, meglátjátok, teljesen máshogy szól. Mégjobb, ha egy vadászfilmben meghallgatjuk a suta hívó, panaszhangját, a gida sírását. A legjobb pedig az, ha kint az erdőn-mezőn leseink során halljuk ezeket a hangokat. A legklasszabb persze az, ha mindezt megcsináljuk és gyakorlunk, így profi őzhívó lesz belőlünk!:)