Tudom hogy a világháló sokaknak nyújtott már segítséget állatleírások alapján, legyen az biológia óra, vagy csak saját érdeklődés miatt. Éppen ezért megpróbálok egy olyan gyűjteményt kialakítani, ami nem csak a tényeken nyugszik, hanem saját tapasztalataimmal is ki tudom bővíteni. Kezdeném hát a legismertebb fotóalannyal, egyik legszebb honos állatunkal, a gímszarvassal.
Gímszarvas
Jegyei: testhossza 165-250 cm, farokhossza 12-14 cm, marmagassága 100-150 cm, tömege 100-350 kg. A tehén negyedével vagy harmadával könnyebb, mint a bika. Eltekintve a borjak pettyezésétõl, a gímszarvason nincs mintázat, szõrzete télen szürkésbarna, nyáron vörhenyesbarna. A bikák koruknak és kondíciójuknak megfelelõen fejlett, ágas-bogas agancsot viselnek, a bõgés idején és télen nyakukon jól látható sörény van. A viszonylag hosszú farok elfedi a combok hátulsó felét, a sötéten szegett világos foltot, amelyet a vadásznyelv tükörnek nevez. A gímszarvas alkata erõteljes, oldalról nézve csaknem négyzetes. Hosszú Iába és egyenesen kecses csülke alapján testét könnyebbnek gondolnánk, mint amilyen a valóságban. A félhold alakú csülköket szarutok alkotja, ez védi az utolsó ujjpercet, segíti a járást és a futást, emellett jó hõszigetelõ. Az agancs fejlõdése: néhány nappal azután, hogy a bika levetette agancsát, a rózsatõn máris növekedésnek indul új koronája: a fejlõdõ agancsot vérerekben gazdag bõr, úgynevezett háncs borítja, növekedése kb.100 napig tart. A legjobb éveiben és ereje teljében lévõ bika sokágú, erõs agancsot fejleszt. Az elsõ évben csak egy-egy szár fejlõdik (nyársak), a következõ évben azonban már a közbeesõ fokozatokat (villásak) átugorva, akár hatos agancs is fejlõdhet. Az öreg bikák fejdísze akár huszonnégyes, kivételesen még ennél is többágú lehet. A legfelsõk alkotják az ún. koronát. Az agancs röviddel a háncs levetése elõtt kelti a leghatásosabb benyomást. A bikák nagyon érzékenyen reagálnak minden, a háncsot ért sérülésre, és ez alatt az idõ alatt nagyon óvják, például az ágaktól is. Ha az agancs kb. 5 hónap után végre teljesen kifejlõdött, az állat néhány hét alatt megtisztítja, azaz megszabadítja a háncstól. Az agancs fejlõdéséhez sok mész szükséges, amit az állatnak viszonylag rövid idõ alatt elõ kell teremtenie. Ez részben úgy történik, hogy más csontjaiból "átcsoportosítja" a meszet. A kész agancs igazi csontképzõdmény, minden belsõ erezettség vagy csontvelõ nélkül. A hormonháztartásban beállott változás hatására februárban leválik az agancscsapról, a visszamaradó seb pedig gyorsan behámosodik, meggyógyul. Miután igen szoros összefüggés van a bika agancsfejlõdése és kondíciója között, ha az állat ereje csökken, vagy esetleg táplálkozása nem kielégítõ, az agancs visszafejlõdik. A vadászok úgy mondják, a bika visszarak, ami azt jelenti, hogy az állat túljutott élete delelõjén, és õ maga, valamint agancsa is leszálló ágba került. A bika agancsa a riválisok elleni fegyver a tehenek birtoklásáért folytatott harcban. A közeledõ trónkövetelõ az agancsot látva meg tudja ítélni esélyeit, ezért nagyon eltérõ erejû bikák csak ritkán keverednek harcba egymással. Az agancs ágai megakadályozzák, hogy az ellenfelek komoly sérüléseket okozzanak egymásnak, mivel összeakadva felfogják a másik csapásait.
Élõhelye: a gímszarvas valódi életterét a tisztásokkal és rétekkel tarkáit lombos- és elegyes erdõk jelentik. A legjobb körülményeket valaha bizonyára a folyóárterekben találta meg. De kedveli a hegyi erdõket is, és ma Közép-Európa nyugati felén éppen itt találhatók a legerõsebb agancsosok. Igaz, télen etetni kell õket, mert eredeti életformájuk, ti. hogy télire lehúzódnak a völgyekbe, ma már nem tehetséges. A táj mai elterjedési képe inkább azt mutatja, hol lehet egy ilyen nagy testû vadat gondozni úgy, hogy ne támadjanak súlyos konfliktusok az erdõ és mezõgazdasággal. A természetes élõhelyekrõl a gímszarvas már szinte teljesen kiszorult. Ha télen nem etetnének rendszeresen és bõségesen, ha az állatok nem kapnának kiegészítõ abrakot és ásványi anyagokat is, az agancsok minõsége pontosan mutatná, mennyire alkalmasak a területek a gímszarvas számára. Ezek közül néhány elégtelenül gyengének bizonyulna, vagy egyáltalán nem is tudna többé szarvasokat fenntartani. A mai szarvas-elõfordulási helyek nagy részén ezért szigorúan ellenõrzik a feltételeket. A szigetszerûen szétforgácsolódott kis élõhelyeknek semmiféle kapcsolata nincs egymással. Hazánkban a Dunántúl déli felén van a legjobb állomány, ahol mintegy 30000 szarvas, a hazai populáció fele él. A minõséget jelzi az ott évente elejtett 150-180 aranyérmes bika is.
Életmódja: a gímszarvasok napközben rendszerint védett helyen pihennek, és csak este indulnak táplálkozni. Többnyire ún. rudlikban élnek, amelyek a bõgési idõszakon kívül vagy csak tehenekbõl vagy csak bikákból állnak. Ellés elõtt a tehenek kissé elkülönülnek a többiektõl, de késõbb ismét laza csoportokba verõdnek. Az õzekkel ellentétben a szarvasok szívesen dagonyáznak az iszapos tócsákban. Nem kötõdnek annyira egy meghatározott territóriumhoz. Ha sarokba szorítják õket, elülsõ lábuk szapora csapásaival védekeznek, és rendkívül éles csülkük hatásos fegyvert jelent. A tehenek ily módon jól meg tudják védeni borjaikat.
Tápláléka: a szarvasok csakis növényeket esznek, nagy gyomrukban a nyers rostokban gazdag táplálékot is megemésztik. A kérõdzéshez hosszú pihenõre van szükségük. Elsõsorban a lágyszárúakat legelik, tavasszal a bokrokról és fákról rügyeket is csipegetnek. Télen helyenként nagy károkat okoznak, amikor a fák kérgét lehántják, és leharapják a hajtások csúcsát. A nyár végén és õsszel, gazdag tölgy- és bükkmakktermés idején, rengeteget esznek, és bõrük alatt szalonnaréteget (zsírt) fejlesztenek a szûkös téli idõszakra. A jól táplált szarvasok bírják a hideget és a nagy havazásokat is.
Szaporodása: a szarvasok nyáron oly nyugodtan és rejtetten zajló élete õsszel egy csapásra megváltozik. Amikor üzekedni kezdenek szeptemberben és október elején, különösen az alkonyati és esti órákban az erdõkben messzire hangzik a zengõ szarvasbõgés. A háremüket õrzõ bikákhoz riválisok érkeznek, és megpróbálják a küzdelemben kifárasztani és elûzni azokat a területrõl. A tehenek alig vesznek tudomást minderrõl, a harc kevéssé érdekli õket. A csapatbika lehetõleg szorosan együtt tartja a teheneket, és ha valamelyikük eltávolodik, agancsának ütéseivel kergeti vissza. Ha viszont külsõ veszély fenyegeti, a bika egyáltalán nem törõdik háremével. A megfolyatott tehenek bár vemhesek, de a csíra télen pihen, így a borjak csak májusban vagy júniusban jönnek a világra. A szarvastehén évente többnyire csak egy borjút ellik, de kivételesen ikerellés is elõfordul. Maga az ellés gyorsan megy végbe, ritkán tart tovább 10 percnél. A borjú rejtekhelyen fekszik, anyja eleinte csak szoptatáskor látogatja. 3-4 hónapig van teje. A borjú a legközelebbi ellésig anyjával marad, és többnyire utána is annak a rutilinak a tagja marad, ha tehén lesz belõle. A fiatal bikák a bikacsapatokhoz csatlakoznak.
Ellenségei: ma már a gímszarvasnak nincs természetes ellensége Közép-Európában. Valaha a farkas és a hiúz pusztította, különösen a fiatal állatokat. Az állományszabályozásokat sok év óta már csak a vadászok végzik.
Fotózása: A gímszarvast nagyon izgalmas fotózni. Mindig tud valami új helyzetet produkálni jelenléte. Míg a teheneket nagyobb objektívvel, vagy jó álcázással tudjuk lefotózni, addig a bikákat -főleg bőgéskor- akár 5 méterre is megközelíthetjük. Itt persze a nagyobb látószögű objektív az előnyös, elkerülve azt, hogy ne férjen bele a képbe... Bőgéskor egy helyi vadásszal vagy kísérővel könnyen behívható a bika. Persze csak annak ajánlott a lesfotózás, aki egy helyben képes órákat ülni, várva a nagy pillanatra. Aki nem bírja kivárni az állat érkezését, az indulhat neki az erdőnek: cserkelni. Persze az sem úgy van hogy nekirontunk a nyiladékokak, aztán ha szembejön lefotózzuk... Ismerni kell a vadnak a váltóit, étkezési, kérődzési helyeit. Hatásos például, ha a közeli ivóvízlelőhelyen bóklászunk; nagyon sok állat megfordul arrafelé, lehet, hogy épp a kiszemelt fotóalanyunk csapájával, vagy akár ő magával találkozunk. Érdemes tehát a szaporodási időszakban koslatnunk a gímszarvas után, mivel akkor a legszeb a szőre, akkor hordanak a bikák agancsot, ráadásul ebben az időszakban szerelmesek, nem nagyon foglalkoznak az őket körülvevő "veszéllyel".
A több órás, netalán több napos fotózás előtt -főleg ha általunk ismeretlen helyen próbálkozunk- érdemes körbejárni az adott területet. Erre leginkább a gyalogos megközelítés alkalmas, de én kerékpárral is szoktam az erdőt járni. Ilyenkor egy kis jegyzetfüzetet csúsztatva a zsebbe megoldható, minden fontosabb esményt idő alapján lejegyezzünk. Meglepő, de ha a több hónap, vagy akár év alatt összegyűjtött észleléseket összerakjuk, akkor észrevehető egy szabályos rendszer: az állat napirendeje. Megelőzve a hosszas munkákat, a szarvasokat legnagyobb eséllyel a hajnali és a késő délutáni időszakban kereshetjük fel. Ilyenkor változtatják tartózkodási helyüket, így könnyeben észrevehetjük őket.
Ha megpillantunk egy állatot, ne csak arra figyeljünk, hogy lefotózzuk, hanem arra is, hogy megfigyeljük. Ha csináltunk már fotókat, ne menjünk el, hanem várjunk, míg a vad befejezi azt a tevékenységet, amiért jött (táplálkozás, ivás, pihenés, szaporodás, bőgés, stb). Ez fontos lehet a legközelebbi fotózáshoz, mert tudjuk hogy az adott állatot hol és mikor lelhetjük fel.
Egyenlőre ennyi, sok sikert a próbálkozásokhoz!
-folyatása következik- :) |